Emilia

Gyönyörű, decemberi reggel köszöntött a kisvárosra. Az apró madarak, melyek nem költöztek el messzi tájakra a hűvös idő elől, reménykedve kaparásztak a talajon, élelmet keresve a vékony hótakaró alatt. A fák nem voltak zajosak többé a madarak gondtalan csiripelésétől, s a mókusok is behúzódtak már odújukba. A városka főtere nyugodt volt és csendes, mégsem hatott ridegnek. A városbéli asszonyok gyűjtést szerveztek a szegényeknek, hogy könnyebb legyen átvészelniük az igen zordnak ígérkező téli hónapokat. Az emberek pedig nem voltak fukarok, boldogan ajándékozták oda nem használt ruháikat és többen nagyobb összegekkel is adakoztak a nélkülözők javára. Emily, a nő aki a gyűjtést kezdte szintén nem volt tehetős családból való. Férje a helyi tűzoltóságon dolgozott, ahol nem bővelkedtek a pénzben, s gyakran nem tudták kifizetni az embereket. A városka nem sok munkalehetőséget biztosított a férfiak számára, a nőknek pedig még kevesebb jutott. Ezen a csöppnyi barátságos helyen az asszonyok dolga a házimunka volt és csak olyan teendőket végeztek, amik kifejezetten csak nőknek valók. Így is voltak jó páran, akik nem találtak munkát a férfiak közül. Ezen a helyen azonban még ez a nő és a férje is szerencsés helyzetűnek mondhatta magát. Bár csak ketten voltak, mégsem futotta nekik többre, mint egy kicsi szoba, amihez külön konyha sem tartozott. Emily ezen a hűvös téli napon ugyanúgy próbált mindenkinek segíteni, ahogy máskor, egész nap a téren fagyoskodott, s mikor az végre kiürült, elindult az egyik keskeny utcán, s körülnézve, hogy senki nem látja-e meg, halkan bekopogott.

- Te vagy az Mily? – Hallatszott egy öreg férfi hangja a termetes faajtó mögül.
- Én vagyok, Doktor úr. Zavarhatom pár percre? – Szólt csendesen.

- Hogyne! Megkínálhatlak egy kis teával, süteménnyel, esetleg… - kedveskedett az öregember, de a nő félbeszakította.

- Nem, nem kérek semmit, köszönöm. – mondta - Nem tarthatom meg ezt a kisbabát, John. – tért a tárgyra. Szemei elárulták, hogy szenved, s azt kívánja, bárcsak az ellenkezőjét mondhatná, de most nem szabad elrugaszkodnia a keserű valóságtól. – A férjem már így is majd’ belerokkan, annyit dolgozik, nem tudnánk gondoskodni róla… Árvaházba fogom adni a városban. Ha később jobban élünk majd, újra magunkhoz vesszük, de így nem lehet… - szeme sarkában megjelentek a kétségbeesés könnyei. Mi lesz így vele? Valóban jobb lesz ott neki? - gondolta.

- Gondold át még egyszer, Mily, hátha van más lehetőség. Talán ha beköltöznétek a városba… – próbált segíteni az orvos.
- Nincs elég pénzünk, hogy lakást vegyünk ott, még ha az ittenit eladjuk, akkor sem. Minden lehetőségre gondoltam, de nincs más út, értse meg! Én lennék a legboldogabb, ha mást mondhatnék. Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. Ne mondja el senkinek, hogy várandós vagyok, ez maradjon kettőnk titka. Nem tudom még mi lesz, majd… majd bő ruhákban járok, télen egyszerűbb lesz titokban tartani.

- És mi lesz, ha rájönnek? Nem tarthatod örökké titokban, már most feltűnt sokaknak, hogy meghíztál. Mondd, mire jó ez?

Emily nem reagált, csak elindult az ajtó felé, hogy távozzon. A doktor követte, s az ajtóban még nekiszegezte a kérdést.

- A férjed tud róla, mit tervezel?

- Soha nem egyezne bele. Ki kell találnom valamit, mire megszületik a baba! Kérem John, tegye meg, amit kértem! – könyörgött az asszony. Az öreg úr némán bólintott, nem olyan ember volt, aki bárkit is cserbenhagyott volna, s a nő jól tudta ezt.

Múltak a napok, hetek s a titok, titok maradt. Január első heteiben a kisváros egy különleges vendéget várt: Richard Daniels-t, aki fiatal korára már tehetős és tehetséges újságíró hírében állt. London egyik hetilapjának népszerű írója volt már évek óta, most pedig új könyvének népszerűsítése érdekében érkezett. Persze hol volt azoknak az embereknek ilyesmire pénzük? Viszont izgatottan várták a tekintélyes jövevényt, ritka volt ugyanis az efféle megtiszteltetés. Úgy tűnik mégsem mindenki tudta, hogy a környék legszegényebb települése ez a poros kisváros. Érkezése előtti utolsó pillanatig minden szálló és fogadó sürgős újításokat végzett, akármilyen szegényes is volt, s mind remélték, hozzájuk tér majd be a jómódú uraság. A legesélyesebbnek a valamivel tehetősebb főúti fogadókat hitték, bizonyára a fellehető legkényelmesebb helyet választják majd – gondolták mind.

Az ifjú író azonban meglepetést okozott az izgatott városlakóknak, s kis csapatával egy kevésbé feltűnő, szemmel láthatóan szegényebb házak egyikéből való fogadóban szállt meg, ahol természetesen minden szavára ugrottak a lelkes szolgálók. Késő este volt már, mikor a lovas kocsi a ház elé állt, s a kantárt fogó fiatalember a fogadósért küldött. A tulajdonos úr, egy alacsony, őszülő öregember és felesége állt meg a kocsi ajtajánál, amiből egy perccel később fiatal férfi lépett elő. Az úr minden bizonnyal Daniels – vélték a vendéglátók. Időközben kikíváncsiskodott egy-egy szolgáló is, s egyből megakadt tekintetük a jó kiállású jövevényen, aki első ránézésre húszas évei elején járhatott. Daniels magas, erős testalkatát legkevésbé sem párosította volna az ember egy író személyével, aki egész nap az íróasztala felett görnyed. Fekete haja társaitól eltérően nem volt elegánsan hátrakötve, hanem nagy összevisszaságban állt mindenfelé, nyilván hosszú út áll mögötte – gondolták a jelenlévők. Emellett kifejezetten jóképű volt – állapították meg, bár az itt dolgozó személyzet többnyire férjes asszonyokból állt, akik jóval idősebbek voltak nála. Az író után még kiszállt a kocsiból négy elegánsan öltözött férfi. Richard szólította meg a fogadóst.

- Jóestét – az asszonyt kézen csókolta, majd kezet rázott az öregemberrel – A nevem Richard Daniels és barátaimmal öt szobára lenne szükségünk, a mai és a holnapi éjszakára. Jó helyen járunk? – érdeklődött.

- Hogyne, Mr Daniels – felelt mély, reszelős hangján a megszólított. – Akár azonnal rendelkezésükre állnak a szobák. Óhajtanak esetleg vacsorát? – kérdezte.

- Igen, szeretnénk enni egy keveset, Mr…

- Pen! Te jó ég, milyen faragatlan vagyok!  - szabadkozott zavartan, óvatosan odasandítva felesége rosszalló pillantására, bizonyára félhetett a határozott asszonyságtól. – A nevem George Pen, ő pedig a feleségem, Julia – mutatott morcos társára.

- Mindenesetre legyenek szívesek mihamarabb tálalni, sétálni szeretnék még ma este!

- Ma este, uram? – hökkent meg a fogadós. - Kötelességemnek érzem felvilágosítani, hogy városunkban gyakran előfordulnak tolvajok, főleg éjszaka! Ettől eltekintve persze igen hűvös is van, és a világítás is szegényes néhol.

Daniels elmosolyodott.

- Köszönöm, George, de ez idáig remekül sikerült vigyáznom magamra – emelte meg erős karjait -, reméljük ezután is így lesz! – jelentette ki határozottan, mire Mr Pen már nem ellenkezett.

Ennek a történetnek nem itt van a vége. A folytatáshoz kattints a >> TOVÁBB >> gombra! :)

Dyonne H. 2010