Egy óra múltán a vendég urak már mind az ágyat nyomták – kivéve Richard-ot. Bár csak egy szerény vacsorát kértek, addig hordtak a szolgálók minden jót az asztalra, míg az teljesen tele nem lett finomabbnál finomabb étellel és itallal. Richard úgy érezte, hónapokig ellenne ennivaló nélkül, de ez az álmosító teltség érzet sem vette el kedvét az esti sétától, pedig már elmúlt éjfél, mikor elindult a fogadóból.

Lassan haladt, mindent alaposan szemügyre vett, élményeket gyűjtött, majd csak hasznát veszi egy cikkben – gondolta, hiszen író ember volt. Látta a pislákoló fényeket, ahogy kiszöktek egy-egy ház ablakán. Hallotta, ahogy elhalkul minden, s a város elszunnyad. Rövid idő múltán egy térre ért. Itt a lámpák fénye jól megvilágította az utat, a világosban pedig jól látszott, mennyire kihalt a környék. Tovább sétálva látta, hogy egy házban még mindig fény van, és elindult felé. Közelebb érve a világos szobában két alakra lett figyelmes, heves mozdulataikból vitára következtetett. A ház közvetlen közelében már azt is hallotta, miről beszélnek a lakók, s hiába tudta, nem volna szabad hallgatóznia, kíváncsisága legyűrte akaraterejét.

- MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL? – üvöltött egy férfi, a vele szemben álló nőnek, akit Richard a feleségnek vélt. Alakjukat jól látta, de arcukat nehéz volt kivenni. – HOGY A FRANCBA KÉPZELTED? – őrjöngött.

- Csak magunkon próbáltam segíteni! – üvöltött hisztérikus, magas hangján a nő, s közben zokogott. – Szegény lenne! Mint mi! – sírta.

- Egész álló nap ezért az átkozott lyukért dolgozom, EZÉRT! – tárta szét a karját, jelezve, hogy a lakásnak is alig nevezhető szobára gondol. – És a feleségemért, érted, Mily! És mit kapok mindezért? Hazugságot!

- KÉNYTELEN VOLTAM ELTITKOLNI, JOHN! – fakadt ki a Mily-nek szólított nő. – Egy gyereknek vannak szükségletei, és mi nem tudnánk neki adni szinte semmit!

- Egész nap keményen dolgozom! Mit vársz tőlem, MÉGIS MIT?

Richard úgy érezte eleget hallott, és ideje visszaindulnia. De mielőtt elmehetett volna nyílt az ajtó, és kilépett rajta valaki. Richard nem látta ki az, de nem szerette volna, ha észreveszik, igen kínos jelenet lett volna ugyanis. A ház és a mellette álló pajta között talált rejtekhelyet, a sötétben bizonyára senki sem láthatta. Visszafogott, női zokogást hallott, majd elhaladó lépteket. A lépések zaja hirtelen megszűnt, és halk koppanás hallatszott. Richard előbújt, hogy sietve segítséget nyújthasson; a fiatal lány a földön feküdt, és nem mozdult. Richárd letérdelt mellé és maga felé fordította. Mily hajáról lehullott a kendő, teret engedve hosszú, barna hajának. A férfi meglepetten bámult a lány angyalarcába, és némán törölt le egy könnycseppet csukott szeme alól, melyek akkor fáradtan újra kinyíltak. Bizonyára csak hirtelen rosszul lett, ennyi az egész – gondolta Richard. Szomorú kék szemek fürkészték arcát kíváncsian. A férfi hirtelen nem tudta mire vélni a meglepettséget, aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen majdnem hajnali egy óra, és saját árnyékán kívül nem találkozott senkivel az utcán, nem lehet szokás az éjszakai sétálás – gondolta magában. A lány próbált felállni, de láthatóan szédült még, így a férfi támogatólag átkarolta derekát. Richard vonzónak találta a lányt, még ebben az elesett állapotban is, s nem tudta megállni, hogy kezével ne simítsa végig a lány derekát.

- Ki maga.. – lehelte a lány.

- Richard vagyok – hangzott a halk válasz. – és ön?

- Mily – válaszolt a lány elfúló hangon, majd csaknem újra összeesett, de helyette Richard karjaiban találta magát, aki két kezébe fogta, úgy indult el vele vissza a házhoz.

Másnap reggel Richard kimerülten ébredt, egész éjszaka a szépséges fiatal lány járt a fejében. Hogy képes valaki kiabálni egy ilyen tökéletes teremtéssel? – hüledezett. Aztán arra gondolt, hogy észre sem vette volna, hogy a nő terhes, elején járhat még a kilenc hónapnak, legalábbis alakját így is kifogástalannak találta. Késő délutánra tervezett egy előadást újonnan megjelent írásairól a városka könyvtárában, addig tulajdonképpen szabad volt, így arra gondolt, elmegy és megnézi, hogy érzi magát Mily az este után. Egy elsietett reggeli után már indult is. A házat nem volt nehéz megtalálnia, tisztán emlékezett az este minden pillanatára, mintha csak élete legfontosabb napja lett volna. Kopogtatására hamar nyílt az ajtó, s Emily arcán egyszerre megkönnyebbülést, beletörődést és bánatot vélt felfedezni. A dolog simán ment, a lányt bár meglepte az úr látogatása, örült neki, és a férfi kérdésére készségesen elmesélte neki történetét. Richard meghökkenten hallgatta, hogy a nő esti rosszullétének oka nem  más volt, minthogy az asszony elvetélt, a magzat mely néhány hete már a méhében növekedett, meghalt. Az orvos szerint minden bizonnyal a stressz válthatta ezt ki, s Richard sejtette, a lány valóban ki lehetett téve ennek az elmúlt időszakban, miközben saját férje elől rejtegette fejlődő gyermekét. De még inkább meglepődött azon, hogy a nő mintha nem is lenne szomorú a szörnyű veszteség miatt. Mikor erre óvatosan rákérdezett, Emily azt válaszolta, hogy természetesen nagyon szomorú, hiszen mindennél jobban szerette volna megszülni a babát, de tudja, hogy férje sosem egyezett volna bele az örökbeadásba, vagy az árvaházba, és náluk maradva az éhhalál fenyegette volna. Richard azt is megtudta, hogy a fiatal asszony nehezen  jön ki férjével mostanában, és nehezen viseli, ahogy egykori szerelme undok, mogorva emberré válik.

Órákon át beszélgettek még, megvitatva sok-sok témát, mintha évek óta ismerték volna egymást. Emily-nek az az érzése támadt, hogy kezdi megérteni a „lelki társ” fogalmát. A fiatal író és az ő élete szinte szöges ellentétben álltak egymással, mégsem ismert olyan embert, aki jobban hasonlított volna rá. Időről időre percekre csendben maradtak és csak nézték egymást. Nem kínos csend volt ez, élvezték egymás jelenlétét.Az egész délelőttöt együtt töltötték.

Délután egy óra felé járhatott, mikor nekiláttak ebédelni. Semmi pompa, csak leves, ahogy minden áldott nap a kis lakásban. Egymással szemben ültek egy cseppnyi asztal két végén.

- Nagyon finom volt a leves! – mondta tisztelettudón Richard, de talán tényleg ennyire ízlett neki.

- Köszönöm – sütötte le szemét a nő -, majd kikanalazta az utolsó csepp levest tányérjából, és felállt, hogy leszedje az asztalt, de hirtelen megtántorodott, majd elejtette a levessel teli lábast és térdre rogyott. A férfi azonnal mellette termett és gyöngéden megszorította a lány kezét. – Jól vagyok – lehelte, s lélegzete elakadt, de nem a rosszulléttől.

Richard a nő ruhájára fordította tekintetét, amin csúnya foltot hagyott a ráömlő leves. A nő keblei heves lélegzettől hullámzottak a nedves ruha alatt, s Richard képtelen volt levenni szemét Emilyről. Most már olyan közel volt a lányhoz, hogy érezte forró leheletét. Lassan még közelebb húzódott hozzá, s félve megcsókolta. Meglepetésére Emily nem ellenkezett, s a mohó férfit saját hitvesi ágya felé lökte.

Emily verőfényes délutáni napsütésre ébredt, s hirtelen, ha agyonütik sem tudta volna megmondani milyen nap van. Aztán a mellette fekvő Richárdra pillantott, s feleszmélt. Egy darabig azon gondolkozott, hogy villámgyorsan magára kap valamit és eltűnik szégyenében, de aztán ráébredt, hogy nem bán ő semmit, hiszen szereti a mellette fekvő férfit, aki  időközben kinyitotta a szemét, s Emilyt kereste a takaró alatt, majd boldogan nyugtázta, hogy még ott van. Felült az ágyban, és boldogan a fiatal nő szemébe nézett.

A nő szíve elszorult, - szeretlek -, szerette volna mondani, de hirtelen iszonyú bűntudat tört rá, melynek oka végzetesen szorongatta Emily lelkét. Tudta, hogy férjét már nem szereti, s legfőbb vágya, hogy Richarddal maradjon, ugyanakkor azt is érezte, hogy a férfi még szereti őt, akármennyire is elhanyagolta ennek kimutatását, s volt szerelmének fájdalma megrémítette.

- Sajnálom – csak ennyit mondott, és Richard értette az egyszerű szóban rejlő lehetetlent.

Újabb hosszú beszélgetés következett, ami azonban már cseppet sem volt olyan kellemes, mint az előző. Emily kitartott döntése mellett, s Richard tudta, mondhat bármit, ez nem fog változni.

Emily elment a délutáni előadásra. Szomorú tekintete a tömegben találkozott Richardéval, s összeszorult szíve nehéz könnycseppet hívott szemébe, de érezte, hogy helyesen döntött, s kezét összekulcsolta mellette álló férjével.

Dyonne ~ 2011