Ashley a hétvégén megbékélt, és hétfőn már barátságosan nyitott Sophie felé, reggel a suliban találkozva jót beszélgettek tanításig.

Jared egy rövid szőke hajú lány kezét fogva sétált be az iskolába, akiről Ashley tudta, hogy ő Alice. Sosem volt neki kifejezetten szimpatikus a náluk egy évvel fiatalabb lány, miután majdnem olyan népszerű volt a fiúk körében, mint ő, de azzal hogy most Jared mellett állt, valahogy még jobban kihívta őt maga ellen. És mi a tét? Jared…?

Nem sokkal később Sophie lépett a terembe. Sötétkék csőnadrágjához bő, fehér pólót viselt, hosszú, barna haját kiengedve hordta, mint rendesen.

Joy és Alan párja is meglepetésnek számított, bár nem a két lány számára; új osztálytársuk és Joy igencsak egymásra találtak a hétvégén, a szombat nagy részét, és az egész vasárnapot együtt töltötték, a fiú még Sophie-ék furcsa társaságába is remekül beleillett.

Sophie és Ben a hétvégén nem beszéltek a történtekről, minden jel arra mutatott, hogy nem illetik több szóval, de hétfő reggel Sophie-nak az az érzése támadt, hogy a korán keléssel a magánéleti problémák is visszatértek, és mikor Bennie a terembe lépett, rögtön azt latolgatta, hogyan kerülhetné el a fiút.

- Sziasztok! – üdvözölte az utolsó padban üldögélő lányokat Joy, személyes Adoniszával a jobbján. Jobb kedve volt, mint máskor, valósággal sugárzott a boldogságtól, nem akármilyen hatással volt rá ez a fiú. Vajon meddig tart a rózsaszín köd? Mennyi ideig fog tartani míg fölébrednek, és szemüket kinyitva csalódnak majd a másikban? – gondolta Sophie, s ahogy elnézte őket, még ő is meglepődött saját pesszimizmusán. Minden olyan tökéletesnek tűnt.

- Joy, Alan! – lelkendezett velük Ashley, és alaposan magához szorította őket.

- Soph, megtennéd, hogy előre ülsz? Alan-nel szeretnénk egymás mellett ülni! – bontakozott ki az ölelésből Joy.

Sophie rámosolygott a lányra, és vállára vette táskáját. – Turbékoljatok csak! – mondta, majd szemével végigpásztázta az osztályt, hátha talál szimpatikus helyet, Alan padja az első sorban ugyanis nem kifejezetten vonzotta, majd mikor látta, hogy esélytelen, csalódottan indult lepakolni, de Ashley gyorsabb volt; pillanatok alatt Alan régi helyére cikázott és levetette magát a kopott székre.

- Az enyém! – ujjongott.

Sophie-nak most jutott eszébe, hogy nyilván Ashley nem szívesen ülne ezentúl volt barátja mellé, inkább a tanár orra előtt kuksol egész nap. Mindez érthető, csakhogy akkor az egyetlen üres hely Ben mellett van. Remek! Kelletlenül vonszolta magát vissza a hátsó padokhoz, és úgy ült le új padtársa mellé, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetük.

A nap unalmasan telt; az összeszokott csapat (Sophie, Joy, Ashley, Ben és Jared) nem ültek a szokásos helyen az udvaron, amit már úgy megszoktak. Ash egésznap magában üldögélt, ha néha-néha oda is mentek hozzá páran, gyorsan lerázta őket. Joy és Alan természetesen nem tudtak betelni egymással, és minden szünetben elvonultak egy csendes sarokba, hasonlóképp Jared és Alice is. Sophie az egész napját azzal töltötte, hogy elkerülje Ben-t, ami nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy mellette ült, és gyakran még a szuszogását is hallotta, de szerencséjére padtársa sem ragaszkodott annyira a kínos beszélgetés kezdeményezéséhez, így többé-kevésbé a hétfő számukra is nyugodtan telt.

Sophie a nap végén egyedül indult haza. Korábban mindig elkísérte valamelyik barátja, olyankor jót tudott beszélgetni bárkivel, most viszont szétesőben volt a kis csapat. Társ híján gondolataiba mélyedt. Eszébe jutottak régi dolgok, például amikor Ashley-ék a városba költöztek, és Ben első látásra belezúgott, és egyszerre Sophie kicsúszott a középpontból. Persze évekig nem jöttek még össze, csak barátok voltak, s végül akkor kezdtek járni, mikor mindkettőjüket egy időben dobták. Így belegondolva, ez elég érdekes, gondolta Sophie. Ezektől a gondolatoktól egy olyan érzés kerítette hatalmába, amire ő maga sem számított: elképesztően irigyelte Ashley-t. Habár az egyik legjobb barátnője volt, mindig volt benne egy gyenge ellenérzés irányában. Hiszen látszólag mindent küzdelem és nehézségek nélkül kapott meg, akármi az övé lehetett, amire csak ránézett, és Sophie, akinek az élete koránt sem volt egyszerű és küzdelemmentes, mindezt valahol igazságtalannak érezte. Féltékeny ellenben nem ezért volt; csak arra vágyott, hogy Bennie egyszer rá is úgy nézzen, mint Ashley-re.

Ben is egymagában kísérte az utcákat, s gondolaiba menekült a magány elől. Nem volt nehéz beismernie, hogy az Ashley-vel való szakítás koránt sem viselte meg annyira, mint azt a kapcsolat hossza elvárhatóvá tette volna. Hiányzott neki, de nem érezte azt az elviselhetetlen magányt, mint amikor az emberrel szakítanak. Olyan érzése volt, mintha abbahagyott volna valamit, amit nagyon megszokott. És lehet, hogy tulajdonképpen ez volt a helyzet. Már nem emlékezett milyen volt, amikor szerelmes volt belé, de talán nem is volt az. Csupán az elérhetetlen elérése miatt érdekelte Ashley? Ami azt illeti, ez már mindegy is volt, hiszen szakítottak, és semmi nem tartja össze őket. A különös az volt, hogy az utóbbi napokban azt vette észre, többet gondol Sophie-ra, mint volt barátnőjére.

Sophie egy bizonyos, jelentéktelen szinten a népszerű diákok közé tartozott, de valójában sosem foglalkozott ezzel igazán. Viszont amint Ben és Ashley nem alkottak egy párt, azon nyomban összeboronálták őket. Kifejezetten durva pletykák is terjengtek az iskolában, amik mellett egyre nehezebb volt szó nélkül elmenni. Bennie hozzá volt szokva az effajta gonosz szóbeszédekhez, amikkel igyekeznek megfúrni a kapcsolatait, de Sophie, aki soha nem járt „népszerű” emberrel, nem. Ben-nel nem sokat beszéltek, és minden várakozással ellentétben egyre inkább kezdtek eltávolodni egymástól.

/dyonne/