Sophie a bárba ment, Joy és Alan jó pár feles után voltak már és nem igen vesztegették az időt. Joy Alan ölében ült és hevesen csókolóztak, ügyet sem vetve Sophie-ra, aki Joy-t próbálta szólongatni, mikor az asztalukhoz ért.

- Joy, JOY! – a lány végre hátra nézett - Nem jössz haza? Beszélnünk kellene.

- Deee – nevetett az ittas lány – Alan ugye nem haragszol, ha ezt máskor folytatjuk – kérdezte nevetgélve a fiút, mire az savanyú képet vágott, de nemet mondott.

- Akkor mehetünk!!! – ujjongott Joy.

A metró felé vették az irányt, Joy-on határozottan látszott, hogy az egyetlen, ami segíthet rajta, egy kiadós pihenés. Persze Sophie-nak teljesen más tervei voltak az estét illetően, mint például elsírni barátnőjének a parkos sztorit, de hamar beletörődött a helyzetbe, rutinos lehet már ebben.

Fél órába telt, míg az éjszakai élettől nyüzsgő belvárosi sűrűben haza jutottak, Sophie úgy döntött barátnője nála lesz a legjobb helyen reggelig, hiszen a lakás üres volt – anyja és annak élettársa „üzleti útra” mentek, így ittas barátnőjét vállán vonszolva nekivágott, a végtelennek tűnő lépcsőháznak. Az első emeleten sem jártak még, mikor Sophie megpillantotta az egyik lépcsőfokon kuporgó Bent - megdöbbenése alig lehetett volna nagyobb, mikor felfedezte barátja bús szemeit az ablakon beszűrődő halovány holdfényben. Egy pillanatig Joy-ról is megfeledkezett, aminek egyszerűen az lett a következménye, hogy a lány – aki közben alvás közeli állapotba került – elkezdett lecsúszni a válláról és vészjóslóan közelített a padló felé. A fiú gyorsan kapcsolt, és utána nyúlt, könnyedén karjára vette, és elindult vele a lépcsőn. Sophie némán követte. Mi a csudát gondolhat? Mit keres itt? Miért pont ide jött? – ilyesmi gondolatok jártak a fejében, de a választ sem igazán kereste, inkább csak örült, hogy egyáltalán itt van, bár ő sem értette miért izgatja ennyire.

Lassacskán – de tényleg lassacskán - fölértek a negyedik emeletre, ahol Sophie előre furakodott, hogy ajtót nyisson. Bennie otthonosan mozgott a szűk lakásban, nem hiába, kiskorukban gyakran aludtak egymásnál a lánnyal, igazi jó pajtások voltak. Befektette Joy-t Sophie ágyába, aztán óvatosan becsukta az ajtót, és a konyhába lépett, ahol barátja üldögélt a sötétben. A fiú alig látott valamit, Sophie alakját is nehezen tudta csak kivenni, de nem kapcsolt villanyt, leült mellé.

• Ne haragudj! – szólalt meg a lány – tudom, hogy szereted és nem kellett volna minket együtt látnia ilyenkor, nem is tudom mit gondoltam, és nagyon sajnálom, hogy így alakult.

Bennie nem mondott semmit, a csend visszatért a sötétségbe, de közelségük miatt lassan meghitté lényegült át a pillanat. A fiú keze a lány combjára vándorolt, simogatni kezdte, s Sohpie hiába is tagadta volna, hogy jól esik neki, Bennie csókolgatni kezdte a lány nyakát, és a kezét kereste. Mikor megtalálta összekulcsolta őket. – Ash… - mormogta. Ash???

A lány azonnal föleszmélt, és eltolta magától a fiút, akinek azonban szüksége volt még néhány pillanatra, hogy visszaemlékezzen mi csúszott ki a száján. Ezt meg miért kellett? – gondolta Sophie.

• Én azt hiszem lefekszem. – állt föl Ben mellől – Pokrócot tudod hol találsz, reggel találkozunk! - azzal szobája felé vette az irányt.

Ashley egyedül üldögélt szobája halványrózsaszín falai között. Nem tudta valóban az fáj-e neki, hogy Bent és Sophie-t együtt látta – ebben gyakorlatilag nincs is semmi furcsa, hiszen időtlen idők óta barátok – vagy a magány fojtogatja olyan keservesen. Néha-néha rájött a zokogás, s arcán patakokban folytak a könnyek. A földön ült, maga mellett tudva minden fontos dolgot, amire szüksége lehetett még aznap este; kispárna, pokróc, zsebkendő és egy telefon, amiért most odanyúlt két zokogás közt, s gyors egymásutánban pötyögte rajta a számokat.

• Igen? – szólt bele egy nyugodt, mély hang.
• Jared? Megint én vagyok, Ash… ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak… én csak azt hiszem… - törölt ki egy kövér könnycseppet szeméből - nem bírom egyedül…
• Most nem éppen aktuális, bocsi – suttogta – Alice most aludt el...
• Milyen Alice?
• Az a lány a Sunday’s-ből… tudod! Átjött este, már akkor is itt volt, mikor legutóbb hívtál.
• Ó... akkor bocs a zavarásért! – jelentette ki megbántottan, majd lecsapta a kagylót.

/dyonne/