-Vedd fel, vedd fel! – mondogatta a mobiljának Sophie, miközben hosszú léptekkel a város egyik parkján haladt át. Miután ez a hívása sem talált másik félre, idegesen egy padra vetette magát és magában szitkozódott valami olyasmiről, hogy az ember miért nem hordja magával a mobilját.

Pár perccel később felállt a hideg padról, hogy a parkot átszelve bekanyarodjon egy sötét utcába. Nem félt, bizonyára már sokszor járt erre s jól tudta, hogy a közelben lévő rendőrség kevésbé veszélyessé teszi ezt a környéket. Az egyik társasház kapuja előtt megállt, majd benyomta az első csengő gombját, amiről már lekopott a név.

- Tessék? – szólt egy ismerős, fiatal asszony hangja.

- Szia, Sophie vagyok, Ben itthon van?

A kapu válaszként búgni kezdett jelezve, hogy bemehet.

Mikor Sophie felért, az előbbi hang tulajdonosa, Ben édesanyja nyitott ajtót, betessékelte a lányt, harapnivalóval és gyümölcslével kínálta, amit a jövevény illedelmesen megköszönt, de nemet mondott, majd az egyik ajtóhoz sétált és bekopogott.

- Bennie? – szólt – Sophie vagyok, bejöhetek? – ellenvetés nem érkezett, így benyitott. A szobában sötét volt, a fiú a földön ült, kócos szőke haja a szemébe lógott, arca szomorú és dühös volt egyszerre, s kezében egy füzetet szorongatott. Közelebb lépve a lány azt is látta, hogy a papírra, olvashatatlan macskakaparással valamiféle verset vetettek. Sophie lassan leült mellé és együttérzőn átölelte barátját.

- Azt mondta túl unalmas vagyok neki, – szólalt meg pár perccel később Ben – hogy nem vagyok elég spontán.

- Ismered Ashley-t, neki senki sem elég jó, csak önmagával van megelégedve. Tudod mit gondolok? Hogy nem is érdemelt meg téged! Te ezerszer értékesebb ember vagy nála! Nekem elhiheted, jó pár éve ismerlek mindkettőtöket.

- Ja… sablonszöveg, Soph! Tőled azért ennél többet vártam – nevetett.

- Bocs, ennyi telik tőlem – mosolygott a lány is. Máris sikerült megnevettetnem, gondolta. – Bennie! Tudod, hogy imádlak, de Ash miatt nem érdemes szomorúnak lenned. Ne is törődj vele! Péntek este van, legalább menjünk el sétálni! – erősködött és a fiút karjánál fogva megpróbálta felráncigálni a földről, aki a nevetséges próbálkozáson elvigyorodva visszahúzta az alacsony, vékony termetű lányt.

- Najó, csak ne a Sunday’s-be!

Egy sötét parkon át vezetett az útjuk, a környék kihaltnak tűnt, fél óráig teremtett lelket sem láttak a fák között. A társalgás egy darabig nyomott hangulatot sugárzott, majd időről időre a két barát egyre jobban felszabadult és átadták magukat a jó hosszú, néha csöpögős és ritkamód lányos igazi baráti beszélgetésnek.

- A francba Bennie - nevett a lány órájára sandítva -, már négy órája kóválygunk, ELFÁRADTAM!

- Á, értem mire pályázol! – csillant fel a fiú szeme – azt akarod, hogy vigyelek, mi? - s meg sem várva a lány kétségbeesett mentegetőzését hátára kapta és futni kezdett vele keresztül mindenen. Még egy keskeny hídon is átsuhantak, bár ki tudja észre vették-e egyáltalán, mert mindketten üvöltöttek. Sophie nem győzött sikítani a veszélyes mutatvány alanyaként, az átszellemült Bennie pedig úgy élvezte a játékot, mint egy kisgyerek. A lány épp időben nyitotta ki a szemét, hogy lássa a tőlük pár méterre álló ismerőst. Ben azonnal felnyikkant.

- Ash! – mondta, s arcára megint kiült az a szenvedő ábrázat. Sophie hirtelen alig tudta átgondolni, mi járhat most barátnője fejében. Épp megy valahova, befordul egy utcába és egyszer csak a volt barátját pillantja meg, amint a hátán viszi hangosan nevetve az egyik legjobb barátnőjét – nem valami szép kilátások, gondolta Sophie. Aztán rögtön úgy érezte mondani kell valamit, de hirtelen nem tudta mit. Végül zavart mentegetőzés lett a vége, miközben Ben csak bámulta Ashley-t.

- Ash, én… sajnálom, én nem… de komolyan… mi nem… köztünk semmi… - dadogta, de a szőke lány csalódottan elindult a másik irányba.

Ben továbbra is arra nézett, ahol volt barátnője az előbb eltűnt a fák mögött. Sophie bűnbánón oda szólt a fiúnak, hogy „sajnálom”, de barátja arckifejezése nem változott, és nem is mozdult.

/dyonne/