Az Időutazó

HÜLYE JÁTÉKOT ŰZ NÉHA VELÜNK AZ ÉLET, ZUHANUNK EZERREL A FÖLD FELÉ, S HIÁBA VÁRJUK, HOGY MAJD A VÉGÉN VALAKI ELKAP, HOGY MEGÁLLÍTJA A MÉLYREPÜLÉST, HOGY VÉGET VET A KÍNNAK. HIÁBA A PILLANATNYI KAPASZKODÓK, MERT AZOK HAMAR ELSZAKADNAK, HIÁBA AZ ILLÚZIÓK, MERT AZOK SZERTEFOSZLANAK, HIÁBA A KIÁLTÁS, MERT SENKI SEM HALLJA. ÉS HIÁBA A MEGBÉKÉLÉS IS, MERT HA BE SEM VALLOD, MEGNYUGODNI SOSEM TUDSZ, FESZÍT BELÜLRŐL A VAD, S KESERVESEN, LÉLEKSZAKADVA IGYEKSZIK MEGGYŐZNI, HOGY NE ADD FEL. DE MIT TEGYÉL, HA MÁR REMÉNY SINCS MI ÉLTET? KÜZDJ, MINDIG CSAK KÜZDJ!

- Dyonne, Dyonne! – szólt Ella, a szomszéd lány, akivel együtt jártunk matekra – elkésünk, gyere már!

Kimásztam az ágyból, elmentem vécére, mindig ugyanaz, minden reggel, már olyan régen. Bármit megtennék, mindenem odaadnám, csak hogy egy pillanatra visszamehessek arra a napra, amikor a szüleim meghaltak. Mindent másképp csinálnék, mert miattam haltak meg.

- Megyek, nyugodj már meg! – Mondtam, miközben még mindig elég kómásan levonszoltam magam a lépcsőn. – Minek kell ennyire sietni???

- Ma reggel lesz az az előadás, amit Mrs. Smith tart. Tudod, a vén bolond nő, itt lakik nem messze, aki azt hiszi képes volt utazni az időben, elmebajos. Hülyeség az egész, de muszáj ott lennünk, az idióta matektanár nagyon odafigyel az osztálylétszámra. – Hadarta és folyamatosan adagolta a müzlimet, mintha legalábbis óvodás lennék. - Úgyhogy… - tekerte a sálat a nyakamba… - jobb lesz… - sapka a fejemre… - ha sietünk. Itt a kesztyűd.

- Hello Mary! – Kiabáltam vissza az ajtóból nagynénémnek, aki a szüleim halála óta nevelt.

Hideg telünk volt abban az évben, emlékszem az út teljesen befagyott és életveszélyessé vált, így hát hiába próbálkoztunk volna autóba ülni, gyalog valószínűleg úgyis kevésbé késtünk volna el. Az idős hölgyet már felvezette a pódiumra Jones igazgató, pont az előadás elejére értünk oda. Bevallom nem igen izgatott a dolog; - egy újabb uncsi dumagép, de legalább aludhatok – gondoltam magamban. Már egyébként sem érdekelt akkor régen semmi. Aznap volt nyolc éve, hogy a szüleim meghaltak egy tűzvészben. Akkor a történtek után túlságosan belefeledkeztem az önsajnálatba s közben elfelejtettem élni, s mire magamhoz tértem volna, nem maradt semmim. Sokszor ittam le magam, a részegségtől várva enyhülést. Nem vetettem meg a dohányzást és a drogokat sem, féktelenül csúsztam egyre lejjebb és lejjebb, s mikor már csaknem senki voltam ebben a kemény világban, akkor jött ez az előadás, s végre a remény halovány szikráját véltem derengeni a sötét hegycsúcs fölött. Az idős hölgy szerint lehetséges visszamenni a múltba, s újra átélni az eseményeket. Bevallom, először ostobaságnak hittem az egészet, de annyira vágytam a reményre, hogy mikor belegondoltam mit jelentene ez, azonnal nyughatatlanul vártam, hogy végre négyszemközt beszélhessek Mrs. Smith-el. Nem tarthatott tovább egy óránál a mondókája, nekem mégis éveknek tűnt

- Mrs. Smith, kérem! Hallgasson meg, nagyon fontos! – Rohantam hozzá, amint az előadás végén óvatosan lebotorkált a lépcsőn. – Segítenie kell, szeretném megtudni hogyan lehetséges, amiről beszélt, azt szeretném ha segítene.
- Ugyan már, kislány! Pontosan tudom, hogy te is ugyanolyan bolondnak hiszel, mint a társaid a nézőtéren. Mi ez, egy újabb gyerekes csíny egy öreg nénivel?! – Morogta barátságtalanul, rosszul eshettek neki a beszéde közben bekiabálók mondatai, „vén bolond”, „agyára ment az unalom” – hangzottak a rosszindulatú megjegyzések

- Nem, higgye el! Lehet, hogy én is ostobaságnak tartanám, ha nem lenne égetően fontos, hogy megváltoztassak valamit, amit elrontottam.

A hölgy arckifejezése egy pillanatra megenyhült, majd újra komorrá vált.

- Az időutazás nem holmi szórakozás, nem változtathatunk meg dolgokat, mert az egész világra hatással lehet. Sajnálom, nem segíthetek. – Utasított el, majd hátatfordított nekem s babrálni kezdett valamit a táskáján.

- Kilenc éves voltam. – Mondtam. – Hétvége volt és a szüleim a kertben dolgoztak, én pedig a füdőszobában azt játszottam, hogy a vadonban vagyok és egyedül kell boldogulnom, ezért tüzet gyújtottam a kövön. – Itt már a könnyeimmel küszködtem, láttam, hogy figyel rám. – De lángra kaptak a ruhák és… - szipogtam – én elszaladtam, de a szüleim közben a segítségemre siettek és nem látták, hogy közben kijutottam. Addig kerestek odabent míg… túl késő nem volt, hogy kijöjjenek… - ekkor már sírtam, s könnyeim elárasztották arcomat. Elnézést. – Mondtam, mikor észrevettem, hogy elborzadva hallgatja a történetemet, s már néhány osztálytársam is engem bámul. – Kirohantam a mosdóra, ahol csak sírtam és sírtam, míg el nem fogytak a könnyeim.

Mikor délután hazafelé sétáltam, már messziről láttam, hogy Mrs. Smith a kapunk előtt várakozik. Mikor odaértem csak annyit súgott a fülembe: - Ma este gyere a házamhoz

Aznap délután nem volt egy nyugodt percem sem. Nem esett jól sem étel, sem ital, sem cigi, sem más, amivel tovább rombolhattam volna magam. Minden csontomban, ízületemben és minden egyes csepp véremben éreztem a bizsergést, éreztem, hogy valami végre történik.

- Hát eljöttél – állapította meg Mrs. Smith, miközben kitárta előttem az ajtót. Határozottan bólintottam; hogy is hagyhatnám ki életem talán legfontosabb estéjét? – Ismét elmondanám, hogy az időutazás nem játék, ha sikerül is, nem beszélhetsz róla senkinek. Én eddig csupán néhány órával mentem vissza, nem tudhatom, működni fog-e ilyen nagy távolságra is. Ha jól sejtem az emlékeid mind megmaradnak majd. – Mondta izgatottan – De természetesen fel kell világosítsalak, hogy ez rendkívül kockázatos és nem tudok semmit tenni, ha valamit elrontasz vagy ha nem sikerül elég régre visszamenned és újra át kell élned ezt a sok év szenvedést. Sajnos a jövőbe nem tudunk eljutni, azok még megíratlan fejezetek akkor. – Nagyot nyeltem, de nem hátráltam meg. Semmi sem tudna eltántorítani attól, hogy megpróbáljam. – Akkor készen állsz? – kérdezte.

- Igen! – Mondtam olyan magabiztosan, ahogy csak tőlem tellett, de nyilvánvaló volt, hogy rettentően félek, hiszen senki sem tudta mi jön ezután.

Mrs. Smith egy öreg, díszes dobozt vett ki az éjjeliszekrénye fiókjából, amiből egy szintén ősrégi nyaklánc került elő. A medál alighanem színtiszta arany volt s egy órára emlékeztetett, de semmi nem utalt rá, hogy az apró tárgy valaha mutatta is az időt, ugyanis aligha fért volna el benne akármilyen kis szerkezet. Az idős hölgy kezébe vette a szépen díszített tárgyat, majd a láncot fogva nyolcszor megpörgette a medált. Egy hosszú latin szöveg kíséretében elmondta az évet, a hónapot, a napot és az órát, majd felnézett, hogy sikerült-e a varázslat. Én rögtön tudtam, hogy igen; az apró szerkezet életre kelt s eszméletlen gyorsasággal kezdtek pörögni rajta a mutatók, körülnéztem s hirtelen már nem az öreg hölgy poros nappalijában voltam, hanem mindig máshol és máshol. Időnként felfedeztem saját szomorú arcomat a sokaságban, máskor feltűnt milyen szomorúak az emberek körülöttem, mintha én hoztam volna a rosszat az életükbe. Így ment ez Istentudja mennyi ideig, s közben egyre fiatalabb és fiatalabb önmagamat láttam, s mikor megállt minden körülöttem, egy mosolygós kislányt láttam, aki vidáman játszott valamit a fürdőszobában… 

~ NYOLC ÉVVEL KÉSŐBB ~ 

És hogy mindez mikor történt?
Holnap.

Dyonne H. 2010