. . . Vándorlás . . .

Gyakran érzem úgy, a világ attól ilyen varázslatos, hogy megragadjuk az apró szépségeket, a kicsi, szinte észrevehetetlen tökéletes pillanatokat, melyek olyanok, mintha minden egyes darabban egy kis Nap bujkálna, s mikor végre megtalálod, óvatosan kicsomagolod, s belenézel, akkor látod ahogy felragyog és fénye beragyogja az élet sötét foltjait. Milyen csodáról beszélek? Mikor meglátod, hogy a kismadár felszáll a vizes talajról, törékeny teste harcol a gravitáció ellen, csapkod a szárnyaival s ezernyi apró mozzanat összessége szükséges ahhoz, hogy repüljön. Ebből az ezernyi mozzanatból elkapni a legszebbet, mikor sikerül neki, na az, az csodálatos.

Nyugodt, késő tavaszi délután volt. Föld Anyánk nem sok esőt kapott az elmúlt napokban, az ég felhőtlenül kék, a talaj száraz, minden csendes, s ahogy lépsz hallod, amint a homok ropog a lábad alatt. Egy apró fuvallat szégyenlősen táncra hívja szalma hajam, s a fák lombjai örömmel játszanak nekik keringőt. Árnyékunk rakoncátlanul töredezik a magas fű egyenetlen vonalain, míg öreg barátommal békésen sétálgatunk a horizont felé. Vándor szőre nedves az izzadságtól, mert a meleg csak nem akar múlni, s bár vagy egy órája bolyongunk céltalanul, csak nem jön az enyhülést hozó, pár fokkal hűvösebb esti levegő. Mióta Vándor velem van, éveken át gyakran kijöttünk erre sétálni, néha csak jött mellettem és én beszéltem hozzá, elmondhattam neki bármit, mindig egy együtt érző szuszogással nyugtázta, hogy tudomásul vette és megérti. Volt mikor felültem a hátára és lovagoltam magamban gondolkozva az élet nagy dolgain, s közben mentem amerre csak láttam, nem törődve azzal, visszatalálok-e még egyáltalán. Így nőttem fel én.

-   Volnál kedves ideadni a tejet, Emília? – Szólalt meg húgom, elsőként mióta leültünk vacsorázni. Anya, apa, Júlia és én, a családunk. Nem volt ám az én testvérem ilyen nyájas, ezt bátran merem állítani, csak az idősebb generáció előtt próbált emberi hangot megütni, de összességében jó ember volt, néha vitatkoztunk, de nehéz időkben számíthattam rá. Kicsit elméláztam, úgyhogy mikor magamhoz tértem, kicsit zavartan megráztam a fejem és gyorsan átnyújtottam neki az idős, kopott tejes kancsót.

-   Merre jártál egész délután kicsim? – Szólt most édesanyám is.

-   Erre-arra, csak Vándorral sétáltunk. – Válaszoltam unott hangon; tudtam, hogy bolondnak tartanak, amiért képes vagyok órákon át a lovammal beszélgetni.

-   De nem erőltette meg magát nagyon, ugye? – Kérdezte, aggódását gondosan leplezve, de nem sikerült átvernie.

-   Mi a baj? Az orvos azt mondta, már jobban van, nem? – Anyám sokatmondó pillantást váltott apával, ami ebben a helyzetben igen vészjóslóan hatott. – Mi történt? – Vontam kérdőre őket.

-   Ma itt járt az állatorvos. – Vette át a szót édesapám. – A vírus amit Vándor elkapott veszélyesebb, mint amire eleinte gondolt… egy fiatal állatnál még több esély lenne, de ő… - A szavai egyre halkabbak voltak, s a végét már nem is hallottam, de ennyi bőven elég volt hozzá, hogy megértsem: Vándor meg fog halni.

Könny gyűlt a szememben és nem is próbáltam visszatartani a sírást. Lassan, egy kövér könnycsepp indult útnak, mikor a szememben már nem fért el, s búsan haladt az orrom árnyékában.

Felálltam az asztaltól és kimentem az istállóba. Hűséges paripám ott állt a szokásos helyén, nézett rám a barátságos, nagy, barna szemével – ugyanolyan volt, mint máskor. Megálltam tőle három lépésre és csak néztük egymást. Ő nézett engem, én néztem Őt, s alattomosan, valahol a fülemen vagy az orromon keresztül bekúszott az agyamba a gondolat, hogy talán már nem látom így többé. Talán holnap már olyan rosszul lesz, hogy lábra se tud majd állni. Megtöröltem könnyes arcomat s odaléptem hozzá.

-   Ugye nem fogsz most itt hagyni engem? – Megsimogattam a nyakát, miközben próbáltam elfojtani az újra előtörő könnyeimet. – Nem hagyhatsz itt, szükségem van rád!

Most, hogy közelebb voltam, láttam, hogy mégsem tűnik olyan egészségesnek, mint messziről és ez megrémített. Féltem, hogy elveszítem. Addig még soha nem éreztem, hogy valaki ennyire fog hiányozni, ha már nem lesz. Azt hiszem akkor ugyanarra gondoltunk; végignéztük a közös éveinket, mint egy filmet, képkockáról-képkockára; ő volt a legjobb barátom. Aztán megint rám nézett, szemében fura módon fájdalom ült s kétségbeesés – érezte, hogy valami változik, de nem érthette mi jön. Akkor hallottam, hogy valaki bejön az istállóba, majd láttam, hogy a húgom az.

-   Ha szükséged van valakire, csak szólj. – Mondta együtt érzően és közelebb sétálva rátette egyik kezét a vállamra. Hálás tekintettel a szemébe néztem, majd bólintottam. Nem kellett hozzá szó, hogy megértse, nagyon hálás vagyok, hogy törődik velem, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni Vándorral, amíg lehet. Alig hallottam, amint halkan behajtotta maga után az ajtót, csak a száraz szalma ropogott a lába alatt.

Kiengedtem Vándort és békésen, szorongató fájdalomban indultunk el utolsó közös sétánkra a naplementében. Elvittem azokra a helyekre, ahol a legszebb időket töltöttük együtt, sétáltunk némán, mígnem elfáradtunk és lefeküdtünk egy messzi rét közepére. Láttam, hogy fájdalmasan lehunyja a szemét, s mielőtt elaludtam éreztem, ahogy kövér esőcseppek érik az arcom, s a természet is elsiratja Őt.

Dyonne H. 2010